2011. április 22., péntek

Butia eriospatha – most akkor kocsonya vagy lekvár?


A Butia eriospatha Brazília déli részén, 800  1200 méter tengerszint feletti magasságban, a hegyoldalakon és fennsíkokon viszonylag gyakori növény. Az ország ezen régiója lényegesen hűvösebb, mint a többi része; Paraná, Santa Catarina, és Rio Grande do Sul államokra a nedves szubtrópusi éghajlat a jellemző, és télen gyakran előfordul fagypont alatti hőmérséklet is, amely azért a -4 °C-ot ritkán haladja meg. Így Észak-Európában minden bizonnyal eredményesen nevelhető növény lehet a kertekben, főként, ha figyelembe vesszük, hogy természetes élőhelyén az éves csapadék 1500 és 3000 mm között van.

Az elöl lévő példány lesz kiültetve...

A pálmavirágúak rendjének növényei közt jellegzetes a virágzatot fiatal korában beburkoló buroklevél, az ún. spatha. Ez lehet fajmeghatározó bélyeg is, mint pl. a Butia fajok esetében. A Butia capitata és a Butia eriospatha egymáshoz igen hasonló megjelenésű növények, köztük csupán apró különbségek figyelhetőek meg. A B. eriospatha levelei a természetben jellemzően zöldebbek, és a buroklevelének felszínét vörösesbarna, gyapjúszerű szűrök borítják. Sikerült is angol nyelvterületeken ez utóbbi tulajdonságáról elnevezni, így kapta meg a frappáns „gyapjas” (wooly) jelzőt. Mivel a növény gyümölcsét nemcsak a brazil kisemlősök fogyasztják, hanem készíthető belőle lekvár vagy gyümölcskocsonya is, természetesen ennek is szerepelnie kell a névben: „zselé” (jelly). Vagy „gyümölcskocsonya”. Én a hazai hagyományok alapján önhatalmúlag engedélyezem a „lekvár” kifejezést is, így a növény közönséges neve kissé zavarosra sikeredett a tükörfordításban: gyapjas lekvár pálma… Egyébként az ógörögből eredeztethető tudományos nevében az eriospatha jelző szintén gyapjas buroklevelet jelent.

Masszív, fél méter átmérőjű, szürke színű törzset növeszt. A levélalapok sokáig a törzsön maradnak, majd az idős növényeknél a leválásuk után szabálytalan gyűrűs, ripacsos felületet hagynak maguk után. Felfelé irányuló szárnyasan összetett levelei kecsesen visszahajlanak. A levelének hossza rendszerint 120  180 cm. Virágai sárgák, néhány cm hosszú, tojásdad gyümölcsei pedig narancs színűek.

2011. április 16., szombat

Trachycarpus wagnerianus - egy ippon Nipponból*

*a címben szereplő borzalmas szóviccért én kérek elnézést... :-)

A Trachycarpus wagnerianus Japánból került Európába a 20. század elején. Természetes előfordulásának helyszínére (feltéve, ha egyáltalán létezik ilyen) és vadon termő példányaira nincs igazán szakirodalmi hivatkozás, az viszont bizonyos, hogy több száz éve termesztik a szigetországban, ahonnét gyűjtők és kereskedők közreműködésével jutott el a világ számos országába. Nevét a német származású Albert Wagner kertészről, kapta, aki a pálmát elsőként hozta Európába. Az első szállítmányt Ludwig Winter (1846-1912), német származású botanikus és kerttervező vásárolta meg. Az ő személye a szukkulensek és a pálmafélék európai tájépítészeti felhasználása szempontjából különösen jelentős, kertjeiben gyakran helyet kapott a kaktuszok, yukkák és agávék mellett a Jubaea chilensis, Phoenix canariensis és P. dactylifera, Brahea armata, Washingtonia filifera és természetesen a Dél-Európában gyakran ültetett Chamaerops humilis is. Észak-Olaszországban a Liguri Riviérán számos villa kertje őrzi munkáját az azóta óriásokká fejlődött pálmákkal.

Látványos a különbség a Trachycarpus wagnerianus (bal)
és a Trachycarpus fortunei (jobb) között

Az első leírás Trachycarpus wagnerianus néven az olaszországi Webbia növényrendszertani és földrajzi magazinban jelent meg, egy évvel a leíró, Odoardo Beccari (1843 – 1920) halála után. Beccari jó néhány pálmafajt fedezett fel, de a természettudós legismertebb és leglenyűgözőbb felfedezése nem egy pálmaféle, hanem a meghökkentő megjelenésű titánbuzogány (Amorphophallus titanum), amely nemzetségnevének etimológiai fejtegetésébe – rövid gondolkozás után talán nyilvánvaló okokból – most nem kezdenék bele…

A genetikai vizsgálatokra épülő törzsfejlődéstan, úgy tűnik, cáfolja azt az állítást, mely szerint a japán kenderpálma esetében külön fajról lenne szó. Pedig a megjelenésében a kínai kenderpálmától igen különböző növény a legújabb kutatások és a filogenetikus rendszertan szerint a Trachycarpus fortunei egy alfaja (Trachycarpus fortunei ssp. wagnerianus) vagy változata (Trachycarpus fortunei var. wagnerianus) lehet csak.

Alacsony pálma, a kifejlett példányok leggyakrabban 3-4, legfeljebb 6 méter magasságúak. Levelei a kínai kenderpálmáénál kisebbek és merevebbek, a megközelítőleg 60 cm átmérőjű levéllemez levélsugarai pedig szinte soha nem törnek meg még az erős szélben sem.  A levél színe a mélyzöldtől a kékeszöldig változhat. Törzsét a többi Trachycarpus fajhoz hasonlóan levélnyélmaradványok és kenderhez hasonlatos rost burkolja.
A hidegtűrés tekintetében nem kell sokat aggódni érte a telepítése során. Télen a gyökérzetének védelme érdekében a talajfelszín takarásával és a szokásos csapadékvédelemmel könnyen életben lehet tartani szabadföldben is.